Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Nem szeretem Pestet Kardos Gábor, www.prherald.hu, 2006. február 28. Jobban mondva: nem szeretem azt, ahogyan Pest nem szereti Magyarországot, ahogyan elszereti Európától és önmagától. Megcsalja. Magyarországot kárhoztatjuk, mikor talán sokkal inkább Budapestrõl, pontosabban egy bizonyos pesti mentalitásról lenne szó, és arról, hogy láthatóan nem váltja be a századelõtõl hozzá fûzött vérmes reményeket. Valahogy így fogalmazódott meg számomra mindaz, ami a sok hozzászólást és vitát kiváltó cikk kapcsán talán rávilágít arra, miért vonakodhatott maga a szerzõ kimondani provokatív tézisét (amire mindjárt cikke elején utalt), és milyen kimondatlan vonatkoztatás-deficit terhelte meg kezdettõl a vitát. Amikor gondolatmenetét mintegy folytatva Hankiss Elemér hazánk regionális küldetéstudatának mítoszát kérdõjelezi meg, ugyanez a kérdés fogalmazódik meg: vajon nem inkább Budapest szerepérõl volna itt szó, és arról, hogy merõben tévesen azonosítjuk Magyarországgal? Több mint tízéves párizsi emigráció után sem tudom annyira kívülrõl nézni Magyarországot és népét, hogy érdemben feltehessem magamnak a kérdést: szeretem-e vagy sem. Hogyan lehetne releváns ez a kérdés, mikor még esetleges gyûlöletem is a ragaszkodás és az eredendõ hazaszeretetre utaltság sajátos kifejezõdése volna, ahogyan azt sem tudnám relevánsan firtatni, hogy családomat vagy saját magamat vajon szeretem-e. Saját személyünk minõsített esete különösképpen azt jelzi, hogy milyen értelemben kell kvázi kötelezõ önkritikával viszonyulnunk saját világunkhoz, így hazánkhoz is, nehogy az elvtelen önimádat csapdájába essünk. Ez világos. Budapest és a fõvároshoz kapcsolódó azonosulás azonban eleve más, mert lakóhelyünket mi választjuk, hazánkat viszont eredendõen nem, illetve legfeljebb új hazát választhatunk magunknak. Bár az ilyesmi ritkán sikeres vállalkozás. Ráadásul Magyarország provincialitása minimum Ady óta alaptémája a honi közbeszédnek, miközben Budapest provincialitása úgyszólván tabunak számít. Pedig aki mostanában sokat jár-kel Európában, az döbbenten tapasztalhatja, hogy már nemcsak Párizzsal, Londonnal vagy más nyugati világvárosokkal összehasonlításban kellene Budapest provincialitásával érdemben foglalkoznunk, hanem Közép- és Kelet-Európa szépen fejlõdõ kulturális közponjtaihoz mérten is. Vegyük például a méretre sokkal kisebb Krakkót vagy a szintén kisebb Prágát! És ne csak a nagy kulturális vagy építészeti projekteket nézzük, hanem akár azt is, hogy például milyen a közlekedés. Mert aligha beszélhetünk világvárosról, mikor – olvasható táblák híján – többnyire a fõbb útvonalak keresztezõdésénél sem tudjuk, merre menjünk, hacsak nem arra járunk minden nap. E tekintetben még Isztambulban is sokkal jobb a helyzet. Nemcsak a külföldi autós életét keserítik meg Budapest úttalan útjai, de a vidékiekét is. Nehogy megint valami olcsó politikai piruettel próbáljuk elintézni a kérdést, hogy persze, mert a fõpolgármester, meg a kátyúk... Ugyan kérem! Azt, hogy Budapest kulturális és civilizációs rangja milyen, alapvetõen úgyis a polgárai határozzák meg, akár azzal, hogy civilként (politikai hovatartozásukon felülemelkedve) nem képesek támogatni épp hivatalban levõ fõpolgármesterüket, akár azzal, hogy csak ócsárolják, de nem váltják le, ha már olyan sok bajuk van vele. Vegyük észre, hogy ebbõl a szempontból szinte mindegy, épp ki tölti be a funkciót, ha a pestiek civil mentalitása és az utak állapota nem változik. (Ha meg mindez egyszerre megváltozik és sokkal jobb lesz, akkor azért lesz másodlagos, hogy mi a neve az épp hivatalban levõ fõpolgármesternek.) Budapest ma nemcsak történelmileg megörökölt regionális központi szerepét nem tölti be megfelelõen, hanem abban sem kellõen hatékony partner, hogy jól fejlõdõ vidéki regionális központok vegyék körül. Pedig enélkül maga is egyre provinciálisabb vízfej lesz, hatékony fellépéshez szükséges kezek-lábak és organikus kapcsolódási pontok nélkül. Közben el van telve saját egyedülvalóságától és attól, hogy vízfejûségével még kérkedik is. Érdemi lépések helyett pedig az autópálya-építés agyonpolitizált tematikájával vezetjük le a kérdéskörrel kapcsolatos feszültségeinket. Mintha elég lenne autópályákkal összekötni a vidéki központokat Budapesttel és Európával, hogy valóban dinamikus régiók jöhessenek létre. Viccnek is rossz. Ahogyan az is, hogy Budapest csak marketingterv szinten lenne "Európa kulturális fõvárosa". Pedig lenne mód és alkalom valóban világraszóló kulturális kezdeményezésekre, melyek méltán folytathatnák fontosabb hagyományainkat. Például '56 idén esedékes jubileuma kapcsán és a köztársasági elnök európai médiakezdeményezéséhez kapcsolódva, mondjuk Varsóval együtt jelképesen újraindíthatnánk Budapestrõl a Szabad Európát, hogy ne globálnyugati hírügynökségektõl kelljen megtudnunk, mi történik velünk, és ne csak a mára egypólusúvá vált BBCNN információja létezzen Európában, hanem adjunk hangot saját világképünknek is. Vagy egyáltalán legyen saját világképünk. A Nyugat is csak akkor kezdene jobban ránk figyelni és komolyabban venni minket, bár nyilván nem ezért fontos szellemi önállóságunknak érvényt szerezni. Ha az ember végre meghozza azt a döntést, hogy Pestrõl mondjuk Badacsonyba vagy más, számára kedves vidékre költözik, akkor hamar megtapasztalja, hogy a szabad levegõn és a városból kilépve megnyíló térben nemcsak lélegzése, de gondolkodása is sokkal szabadabb lehet. Egyszóval a Világfalu ma sokkal hitelesebb és hatékonyabb alternatíva, mint az önmagától és saját szellemi szmogjától eltelt Budapest. Szeretném, ha nem érnénk be az önostorozással és a globálturáni átkozódással, mert talán éppen emiatt a legkevésbé szeretetreméltó a pesti mentalitás, illetve az, ahogyan „jobb híján” rátelepedett az egész magyar mentalitásra. Ezért konklúzió gyanánt álljon itt inkább két konstruktív megállapítás. Az elsõ, hogy – tekintettel Budapest mély szellemi válságára – egyáltalán nem szerencsés a vidéket hozzá igazítani, sõt, éppen fordítva, érdemes pozitív megoldást keresni. Ennek egyértelmû jele a prominens pesti értelmiség exodus-szerû kitelepülése a Káli-medencébe, a Balaton-felvidékre éppúgy, mint a Pilisbe, illetve a Dunakanyarba. Hétvégi házzal kezdõdik, aztán egyre hosszabb mandátummal folytatódik, míg végül azon kapja magát a ház büszke tulajdonosa, hogy falusi lokálpatrióta lett, kiállítást és fesztivált szervez, ezer szállal kötõdik új otthonához, és megtörténik az, ami Pesten elmaradt: eleven gyökerei lesznek. A pesti szellemiség megújulásának legtermékenyebb lehetõsége ez, sokkal inkább, mint valami nevenincs globalizáció általi likvidálása a maradék õshonos pesti kultúrának, mert Pest nosztalgiával emlegetett virágkorának hátterében szintén az állt, hogy a Pestre érkezõk kimondatlanul is el tudták hozni szûkebb pátriájuk sokszínûségét, sajátos levegõjét. Van itt azonban egy alapvetõbb kérdés is, amihez lényegesen tágítanunk kell a vita horizontját, ez pedig a Hankiss Elemér által említett közös jövõkép kérdése. Nyilvánvaló, hogy sem Budapest, sem az ország máig nem tudta kiheverni és feldolgozni a trianoni önképcsonkulás fantomfájdalmait. Történelmileg és spirituálisan máig sokkal tágabb keretekben gondolkodunk, mint a reálisan rendelkezésünkre álló. Pedig vagy találunk olyan kitörési pontokat, melyek lehetõvé teszik történelmileg megörökölt spirituális törekvéseink megvalósítását, vagy végleg le kell mondanunk errõl, és kis népként kell újra magunkra találnunk. Az utóbbi pragmatikusabbnak és járhatóbbnak tûnhet egy kultúráját vesztett és ezért felszínessé vált civilizációban, de nem számol az ember legbelsõ törekvéseinek elfojthatatlanságával, illetve azzal, amit a mélylélektan az elfojtott visszatérésének hív. Ez esetben pedig mégiscsak kitörési pontokat kell találnunk, hogy megélhessük és megvalósíthassuk e nép különleges vitalitású spirituális küldetését. Hagyjuk a hagymázas õs- és nagymagyar álmodozásokat! Értelmes keretet leginkább a közép-európaiságban, a visegrádi egység erõsítésében, illetve a dunamentiség élesztésében és – ennél is pragmatikusabban – valamilyen lengyel-litván gazdasági-kulturális perszonálunió megteremtésében találhatnánk. Már ha nem akarjuk beérni a trianoni fantomfájdalmakkal és a globális elégedetlenkedéssel. A masszív értetlenségre bizton számítva és szinte félve lehet csak megemlíteni azt a világtörténelmi fejleményt, mely ennél is pozitívabb és tágabb perspektívát nyithat ma nekünk, magyaroknak – ez pedig az a tény, hogy a világgazdaság súlypontja Keletre került át, és a közeli jövõ meghatározó világhatalmi tényezõivé válnak olyan országok, ahol Európa és a nyugati világ népei közül egyedül minket, magyarokat tekintenek távoli rokonnak, ezáltal pedig természetes partnerüknek. Mi több, aligha fogják elfelejteni mindazt, amit nyugati gyarmatként el kellett szenvedniük. Ezt pragmatikusan, kellõ lélekjelenléttel végiggondolva, olyan emberekként, akiknek talán még „helyén van a szíve”, felismerhetjük, hogy ilyen pozitív globális perspektíva még Mátyás idejében sem nyílt számunkra. Ehhez persze az is kéne, hogy ne pont most zárjuk be például mongol külképviseletünket, noha a minket testvérnek tartó nép vezetõi szégyenszemre felajánlották, hogy inkább õk állják külképviseletünk költségeit, csak ne zárjuk be, hiszen Európa kapuja ez számukra. Mongólia – nem mellesleg – sokkal dinamikusabban fejlõdik, mint a nyugati világ, és rendkívüli természeti tartalékokkal bír. Már ha valaki eleve semmibe venné egy testvérnép kitartó szeretetét, és kizárólag a hasznosság korlátolt szempontjai szerint gondolkodna. Szintén nem mellékes, hogy a vezetõ nyugati országok számára az eurázsiai expanzió elsõdleges geostratégiai törekvéssé vált, pedig ezen a téren kivételesen mi sokkal jobb esélyekkel indulhatnánk – ha nem épp az ellenkezõ irányba indulnánk el. Ez a furcsán nyugatmániás globális csodaszarvaskergetés pedig mintha paradox módon ugyanannak az õsi turáni projektnek a folytatása lenne a magukat legurbánusabbnak tartó honfitársainknál is... Meg kéne végre érkeznünk haza, hogy ne csak a turizmus promóciója okán legyünk „itthon Magyarországon”. Végre már ne végzetünk, hanem egyszerûen sorsunk legyen magyarnak lenni. A szerzõ filozófus Kardos Gábor Nem szeretem Pestet, ww.prherald.hu, 2006. február 28.